• Cipőtörténelem
Az északi féltekén élő ősemberek már 500 000 éve beburkolták lábukat, hogy megóvják a hidegtől, ám a modern cipőkhöz hasonlatos lábvédő alkalmatosság egy jóval későbbi találmánynak számít. "A világ első ismert lábbelije Kaliforniából származik, és nagyjából 9000 éves".
Az állati bőrből összekötözött, később összevarrt lábbelik sokáig egyedülállóak voltak „a piacon”, mígnem a melegebb éghajlatú vidékeken megjelentek az első háncsból, pálmalevélből font-sodort szandálfélék. Az egyiptomiak fonott papiruszt kombináltak nyersbőrrel, a római császárok saruinak talpát aranyból öntötték, szíjaikat drágakövekkel díszítették. A szegények sokáig fából készült szandált és cipőt viseltek, a 19. századig különleges modell csak a gazdagok lábára kerülhetett.
A lábbeli viselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható,hogy az ember testét,így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól,s a talaj egyenetlenségeitől,másodsorban pedig a járást,munkavégzést segítette elő. A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa, kéreg vagy bőr volt, ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A kialakítást kezdetben a célszerűség határozta meg, későbbiekben már a divat is befolyásolta a cipő esztétikai kiképzését. A lábbeli készítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve-egyes kivételektől eltekintve- az állatokról lenyúzott bőr. Így a cipőkészítés mellett kialakult a timárság, ami az ember legrégibb kézműves tevékenysége. A primitív törzsek nem ismerték a bőr kikészítésének módját, de az egyenlítőtől fokozatosan eltávolodva valamennyi területen hasznosították az állatbőröket. Más helyeken egyes néptörzsek csak növényi rostokból-sásból,indából-font szandált viseltek,ez Egyiptomban is kedvelt viseletté vállt. Trópusi vidékeken a bennszülöttek a mai napig is készítenek pálmalevélből sarut. A bőrnek sókkal és más anyagokkal való cserzését már az ősi kultúrákban alkalmazták. A bőrkikészítés több módozatát is ismerték Pl. a naszkapi indiánok a mokaszin készítéséhez bár- sonyos karibu bőrt használtak , ami a kikészítés során hófehér szint kap. Hogy a belőlük varrt mo- kaszin ne legyen olyan kényes , füstöléssel világosbarna szint adtak a bőrnek. Az egyiptomi lábbeliviselet nem volt jellemző mindkét nemre. Inkább a férfiak hordták a szandált vagy sarut,de rituális szertartásokon levették. A nők mezítláb jártak, lábukat színes lábperecekkel ékesítették. A rabszolgák megkülönböztetésük miatt hordták a sarut, melynek talpa meg volt je- lölve:
Az egyiptomiak és babiloniaiak szandált, míg az asszirok és perzsák-főként háború idején- bőrha- risnyához hasonló magas szárú cipőt viseltek:
A magas szárú cipő megjelenése(i.e.VII.sz.) ellenére az uralkodó lábbeli forma a szandál. A gö- rögök is egyszerű szandált vagy sarut hordtak:
A rómaiaknál a lábbeliviselet szélesebb körű volt. A rabszolgák többnyire mezítláb jártak és az eladhatóságukat a lábszárukon jelölték meg mésszel. A szabad polgárok a tógához szandált viseltek, az utcán pedig magas szárú, vastag talpú calcaust
A rangkülönbség a cipőviseletben is megmutatkozott. A patríciusok vörös bőrből készített lábeli- ket viseltek, elefáncsont félholddal díszítve. A szenátori rendű,plebejusi származású rómaiak feke- te cipőt hordtak hasonló díszítéssel. A római légiósok szeggel kivert talpú -caligát-katonai lábbelit hordtak.A nők a gazdagon hímzett,gyönggyel kirakott lábbeliket kedvelték.
A római birodalom bukása után a népvándorlás és a korai feudális államok kialakulásának kora következett. Sajnos a magyarok letelepedésének az idejéből nagyon kevés textil és bőrkészítmény maradt fen. A harisnyaszerű lábbelit a bokához kötötték bőrszíjjal.
A középkori divat a gótika stílusjegyeit a legjellemzőbb formát a csúcsívet követi. A csőrös cipők szélsőséges alakját a kor divathóbortja alakította ki. A hadifelszerelésben is megtalálhatóak voltak a csőrös páncélcipők. A viselőjének a rangját is jelezte a cipő orr hegyének a hossza ,minél neme- sebb , annál hegyesebb. A járást megnehezítették,gátolták,végül az udvari bolondok jellegzetes lábbelijévé vált,csengővel az orrán díszítve.
A reneszánsz (megújulás) korszaka elsősorban Itáliából indukt. A középkor vallásos életszemléle- tével szemben a reneszánsz emberének gondolkodása az élet szépségei felé fordul. Ez a felfogás a ruházkodásban is magmutatkozott. A férfiak szélesorrú, u.n „tehénszájú” finombőrből készült lábbeliben jártak, papucs vagy pántos formában:
A hölgyektől a sudár megjelenést igényelte a kor, amit a ruha alatt cipőjükre szerelt magasított fa- talppal értek el. Magasságuk a 25-30 cm-t is elérte. Ez a divat hasonlít a rómaiak „ kotornusaira”és egy praktikus oka is volt mivel abban az időben a szennyvíz elvezetése és a szemét elszállítása még nem volt megoldott az utcákat teljesen ellepte. A magasított cipőkkel igyekeztek száraz lábbal és ruhával átkelni az egyik oldalról a másikra.
A fából kialakított cipők máshol is jellegzetesek például az arab és az indiai országokban. 
Európában is elterjedtek a fából faragott cipők és még a mai napig is viselik. A XVI. század spanyol divatja a merev, szigorú viseletet követelt. A lábbeli széles kerek orral és szarv alakban kialakított fejrésszel készült. Anyaga zömében selyem,brokát és bársony.
A sarok alkalmazása még nem jellemző . A kínaiaknál viszont a lábbeli lágyékrésze alatt elhelyezett sarok a divatos tipegést tette lehetővé. A divatőrület legmegrázóbb példája is Kínához kapcsolódik. Hogy minél kisebb lábméretet érhessenek el, az újszülött leánygyermekek lábát szorosan bepólyáz- ták, sőt idegvágást is alkalmaztak. Így alakult ki a szépnek tartott lábforma.
Mátyás király udvarában erősen érződött az itáliai hatás,de a keleti ruházatok is érvényesültek. Majd a török hódoltság befolyásolja a formakialakítást. A legjellegzetesebb viselet a felhajló orrú papucs. A népi lábbelik sokat változtak a más népekkel való kapcsolatok és harcok következmény- eként. Legegyszerűbb lábbeli a bocskor, amely a talpat a talp szélét és a lábujjakat fedte.Egy darabból szabták ki és szíjjal húzták össze. Erdélyben hímzett bőrkapcával, vagy kötött harisnyával viselték. A XVII. sz.-ban a magyaros hímzésű cipők és a hegyes szárban végződő csizmák terjedtek el, amelyeket feszes nadrágokhoz hordtak.
A barokk kor a XVII. századtól a reneszánsz szélsőséges elemeit használta fel. Nagy jelentőségű a magas sarok alkalmazása, amely elérte a 15 cm magasságot is. A merev talpak miatt bőr kengyelt is alkalmaztak a sárás könnyítésére. XIV. Lajos a „Napkirály” uralkodása alatt érte el fénykorát ez a divat . A hivalkodó férfidivatra jellemző a szalagcsokros,sűrű csipkével díszített cipő,csizma.
A XVIII. század elején megjelenik a rokokó stílus világos, áttetsző,lenge ruhaanyagok,érdekes pa- rókál és csatos, lapos sarkú cipők. Napóleon uralomra jutása idején az empire (antik formák felelevenedése) virágzik. A stílust pompeji,Herculaneum ásatásai ihlették .Teljesen lapos,puha papucscipők, amelyek bőrből vagy textilből készültek. A biedermeier korszak lábbeli viseletének stílusa nem egységes, mert feldolgozta az addigi összes divathatásokat. Talán a lábbelik túldíszítése a jellemző csatokkal, pántokkal, díszlyukasztással.
1900-tól napjainkig terjedő időszak cipődivatja sokban követi az elmúlt korok divatjait , korunk követelményeihez igazodva.
A 15-16 centis sarkú, egyetlen, strasszokkal díszített aranyozott pántból álló topánok láttán valószínűleg hasra esne tizenötezer évvel ezelőtt élt ősünk, aki még azért tekert állati bőröket a lábára, hogy növelje hatékonyságát a mamutvadászat során. Az a vérfagyasztó sikoly, amit akkor hallatott, midőn jókora tüske fúródott a talpába, ugyanis rendre elriasztotta a nagyvadat.
Ma már sokféle változata létezik a cipőnek: orra, sarokra, anyagra stb. való tekintettel. És persze egyáltalán nem is mindegy, hogy milyen lábbelit hordunk, hiszen a közérzetünket jelentősen befolyásolja egy rossz, illetve egy kényelmes cipő. És azt vajon tudja-e, hogy mióta viseljük ezt a páratlan értékű ruhadarabot? Őseink eleinte nem cipőt, hanem csizmát viseltek. Méghozzá puha talpú és felkunkorodó orrú csizmát, amelynek szárát oldalt varrták össze. A honfoglalás idején a magyar, felkunkorodó orrú csizmának már sarka is volt. Hasznos találmány volt ez, de vajon minek köszönheti a létrejöttét? Az volt a szerepe, hogy a kengyel hátracsúszását megakadályozza. Hiszen lovas nép volt a magyar ...
A felkapó orrú, régi magyar csizma bőrből, bagariából készült, az olcsóbbak viszont nemezből. Belső-Ázsia népviseletében még ma is megtalálható ez a forma. Ám a kunkorodó orrú csizma nem csak a magyaroknak jutott eszébe, ugyanis létezett kunkorodó orrú nyugati cipő is. Ennek őse az ókori Rómában keresendő. A Calceus repandust, vagyis a kunkori orrú sarut csak ünnepélyes alkalmakkor viselték. A 10. század táján azonban ismét felbukkant ez a forma, és Európa-szerte divatossá vált, a hétköznapokban is elterjedt. A cipőorr pedig a divat törvényei szerint vadul nőni kezdett, és ez a növekedés kb. 500 éven át tartott. 500 év alatt meg is nőtt a lábbelik orra alaposan, mégpedig hatvan centiméterre! Ám persze, nem maradhatott ez így sokáig, mert a hatóság közbelépett, és ranghoz kötötte a cipőorr hosszát. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a főurak viselhetnek 60 centis cipőt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. Ebből az időből származik az a mondás az úri életmódot folytató emberre, hogy nagy lábon él.
Efféle viseletszabályozó előírások bőven maradtak ránk az elmúlt századokból. Lényegük az, hogy a főnemes viselheti a legnagyobb cipőt, a leghosszabb fátyolt, a legfinomabb kelmét, a legtöbb aranysújtást. A köznép pedig maradjon a kis méretek világában és az egyszerű anyagoknál.
Az állati bőrből összekötözött, később összevarrt lábbelik sokáig egyedülállóak voltak „a piacon”, mígnem a melegebb éghajlatú vidékeken megjelentek az első háncsból, pálmalevélből font-sodort szandálfélék. Az egyiptomiak fonott papiruszt kombináltak nyersbőrrel, a római császárok saruinak talpát aranyból öntötték, szíjaikat drágakövekkel díszítették. A szegények sokáig fából készült szandált és cipőt viseltek, a 19. századig különleges modell csak a gazdagok lábára kerülhetett.
Hogy ki találta fel a magas sarkot? Az ókori görög színházban hatalmas magasított talpú koturnuszokon játszottak a színészek, mégsem ők, hanem az egyiptomi mészárosok használtak magassarkút először, hogy ne vérezzék össze a lábukat. Hihetetlen, hogy eme önként vállalt kínzóeszközünk valaha praktikus célokat szolgált! Sőt, hogy mindez a férfi öltözék része volt. A mongol harcosok azért viselték, hogy biztosabban üljenek a nyeregben.
A firenzei Medici Katalin volt az első nő, aki alacsony termetét palástolandó, magas sarkú cipőt húzott, amikor először találkozott az orléans-i herceggel. Ezzel megszületett a csábító női magas sarkú cipő, amelynek nem tudott ellenállni Henrik herceg, s a 16. század óta napjainkig egyetlen férfi sem. A hiúság divatot teremtett, a sarokméret hamarosan 10-12 centiméterre ugrott. Az udvarhölgyek, uralkodók, az arisztokrácia női és férfi tagjai évszázadokon keresztül le nem mondtak volna a kecs és a báj eme megtestesüléséről. Igazi hódító útjára azonban a huszadik században indultak a magasban egyensúlyozó topánok. A férfiak pedig rájöttek, hogy sokkal kényelmesebb gyönyörködni az izgalmasan megfeszülő lábikrákban, mint saját patáikat sanyargatni.
Az 1920-as évektől egyre hosszabb lett a nők lába: ahogy rövidült a szoknya, úgy nőtt a cipők sarka. A csúcspontot – legalábbis ami a cipőket illeti – az 1950-es években a tűsarkú színre lépése jelentette. A hegyes orrú körömcipő olyan messze állt a kényelemtől, mint Jacqueline Kennedy és a Rákosi-éra elvtársnői, mégis egyként hódított mindenütt. Az ötvenes évek csinibabái bokazoknival, pörgős pöttyös szoknyával hordták, az amerikai elnökfeleségek pedig azóta is, mint a first lady elsőszámú kellékeként, az elegancia és a tiszteletre méltóság megtestesüléseként viselik.
Az emancipáció a melltartó-égetéssel egyidejűleg lefejezte, pontosabban lesarkazta „a hímsoviniszta kéjvágy fokozását szolgáló” cipőket. A viráglelkű hippi-lányok lapos talpú sarut húztak – nincs új a nap alatt! –, a tisztes polgárnők pedig újra felfedezték a pömpszöt, a kerekorrú, kivágott, kényelmes 4-6 centis széles sarokkal ellátott cipőt, ami valaha az inasok egyenruhájának alapdarabja volt. A hetvenes években Jane Fonda az aerobikkal együtt divatba hozta a sportcipőket. Azóta is áldják a nevét nemcsak a trendi márkákkal lépést tartó fiatalok, de a divatáldozatai, a bütykökkel megáldott idősebb korosztály tagjai is.
Mára Cipőországban teljes a demokrácia! Jól megfér egymás mellett a fémbetétes bakancs, a flip-flop papucs, a western-csizma, a balerinacipő, a biopapucs és a pántos szandál is… Ám a tűsarkú máig megőrizte arisztokrata-jellegét. Lehet ugyan munkába loholni benne, bevásárolni, futóversenyen indulni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez elsősorban a vadászat eszköze! Jól bevált titkos fegyver a nagyvadak elejtésére.
( Szerző Ismeretlen )
• Cipő készítése
Kik voltak a világ első cipőkészítői, pontosan megállapítani nem lehet. Bizonyos csak annyi, hogy a föníciai hajós népektől lesték el mind a görögök, mind a Földközi-tenger partvidékein élő más népek, a lábbeli cipő készítését. Hogy a föníciaiak kitől tanulták, csupán a valószínűségek egymás mellé állításából mondhatjuk, hogy az egyiptomiaktól és valószínű, hogy a lábbeli készítését is hajós útjaik alkalmával lesték el tőlük. Bár a föníciai hajós nép bővelkedett mesteremberekben, mégis voltak olyan dolgok, melyeknek készítését ők is hajós útjaik alkalmával lesték el más népektől s így terjesztették tovább.
A rómaiak általában szandált, ünnepélyes alkalmakból pedig cipőt viseltek. Szandáljaik vastag bőr, vagy fatalppal készültek és szíjakkal erősítették fel, amelyeket lábikrái feltekertek. A cipő bokáig fedte a lábat és a mai napig cipő elvnek megfelelően, középütt fűzték föl azt. Az emberiség fejlődésével a cipő divat is fejlődött, illetve fejlődik napjainkig. Az öltözködés után a cipő vált az elegancia részévé.
Napjainkban a méretre kézzel készített cipő egyedi iparművészeti alkotás, mely az emberi láb különleges finom egyedi szerkezetét megvédi a legkülönfélébb viszontagságoktól, másrész az öltözés részeként, kifejezi a viselője ízlésvilágát, olykor társadalmi rangját, az elegancia a cipőnél kezdődik. A cipőkészítés folyamata ma is pontosan ugyanabból a szakaszokból áll, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Minden elkészítendő cipő kihívás. A méretvétel pillanatától kezdve a kész kifényesített cipő átadásáig nem hibázhat a szem, nem tévedhet a kéz.
( Szerző Ismeretlen )
• Kaptafa: Története, készitése ...
A korai középkorban nem használtak kaptafát a cipők készítésekor, az egyes bőrdarabokat egyszerűen csak összevarrták. Később szimmetrikus kaptafákon állították össze a cipőket, vagyis nem volt külön jobb és ballábas kaptafa. Amikor a középkor folyamán a keskeny, csőrös cipők jöttek divatba, külön jobb és ballábas kaptafákat kellett használni, majd a középkor végén, amikor megint szélesebb cipők lettek divatosak, visszatértek a szimmetrikus kaptafákhoz. A 19. század elejétől szorította ki az aszimmetrikus kaptafa a korábbiakat, de például a híres szegedi papucs ma is szimmetrikus formában készül. A kaptafa formája követi a mindenkori cipődivatot, a lapos, széles vagy hegyes orrot.
Hagyományosan a kaptafakészítés önálló mesterség volt. A kézzel varrott drága bőrcipőkhöz a cipész méretet vett a megrendelő lábáról, majd a kész cipővel átadta a kaptafát is. A cipők nagyipari gyártásához mindenekelőtt a cipőméretek szabványosítására volt szükség. Korábban a kaptafagyártás nagyipari módon másolóesztergákon vagy marógépeken folyt, ahol egy korábban kézi munkával készült mesterdarabot egyidejűleg akár 12 példány másolására is használtak. A cipész a nyers kaptafát kézzel igazította a megrendelő lábához. Ma a kaptafa műszaki dokumentációját térbeli CAD fájl formájában állítják elő, majd erről közvetlenül CNC gépek készítik el vagy magát a kaptafát, vagy a műanyag fröccsöntő szerszámot.
• Mini cipő történet
Az emberi csontvázat főként a lábfej különbözteti meg a többi gerinces állatétól: huszonhat csont illeszkedik egymáshoz a talp hajlásában. A magas sarok azonban ezt a rugós szerkezetet kikapcsolja, a test előredől, egyetlen szerv sem marad a természetes helyén. A magas sarok a „cipőtörténetben” viszonylag új jelenség.
Az antik egyiptomi és görög szobrokon a férfi és a női alakok lábujjai sokkal hosszabbak, mint korunk embereié. Nagy, formás és rugalmas lábukat nem szorították szűk tokba. Többnyire mezítláb vagy bőrszandálban jártak, amelyet nagyujjuk mellett pánttal erősítettek a lábukra. A rómaiak és a görögök is szandált és saruszerű lábbelit hordtak. A világ legöregebb csizmája egy ókori szíriai agyaglevonatból ismert. A hettiták és a perzsák csőrös sarujának a hegye felkunkorodik. Talán innen a divatban mindig visszatérő hegyes cipőorr, magas sarok.
„Aranyliliom”. A szépséges elnevezés szörnyű jelenséget leplez: Kínában a kislányok lábát szorosan elkötözték, elnyomorították, hogy apró maradjon. Asszony korukra járni sem tudtak. A japán sarkatlan, vékony szandáltalpat a nagyujj és a második ujj közötti pánt tartja a lábon, elől pedig egy keresztszíj.
Állatbőrből készült a puha, papucsszerű mokaszin, eredetileg az indiánok viselete. A bocskor füles szélébe zsinórt húztak, ezt elől összekötötték. Az eszkimók lábbelije, a kamik olyan bő, hogy a bal és a jobb lábra való egyforma. A talpat nagyobbra vágták és elől ráhajtották a felső bőrre. 1000 után a cipő a boka fölé ér, 1100-ttól elöl kivágott, szíjjal erősítik a lábra. A XIV. században felfedezték, hogy a főrangú személyek lába hegyes, míg a mezítlábas szegényeké széles. Ettől kezdve a hegyes orrú cipő hangsúlyozta a rangot. 1400 után igen hosszú a cipő orra, de fél évszázad múlva ismét tért hódít a csőrös cipő. A reneszánsz lábbeli kényelmes, elfér benne mind az öt ujj. A cipő „kacsaorrú”, majd „medvemancs” alakú. Amikor Itáliában elterjedt a velencei emeletes vagy gólyalábcipő, az előkelő hölgy csak szolgája támogatásával tudott járni. Az urak gálánsan karjukat nyújtották a dámáknak. Ebben az időben csizmát csak a katonák és a vadászok viseltek, de a következő évszázadban általánossá vált. Kezdetben szűk, de puha a szára, aztán bővült, tölcsérformán elálló.
Később galléros vagy mandzsettás, azaz hosszú szárú, felsőrésze pedig visszahajlik. A XVI. századig nem válik el a férfi és a női cipőviselet. Az 1600-as évek elejétől már szerepel a sarok. A barokk sarok széles, a rokokó keskenyebb, ívelt. az elegáns hölgyek nem bőr-, hanem atlaszcipőt viseltek. A dámák megszenvedtek a divatért: fűző, krinolin, magas sarkú topánka. A nőcsábász Casanova élcelődik is: „Ha sietnek, kenguru módra ugrálnak a nők”. 1750 utánvégre fellélegezhettek a divatdámák, kerekebb lett a cipő orra, alacsonyabb a sarka, a nagy francia forradalom és az ipari fellendülés pedig átalakította a divatot. A könnyű női viselet már sejteti a nő önállósodását, az első világháború idején és utána pedig a nők már bátran mutogathatják a lábukat. Elővillan a boka, megtervezték a fűzős félcipőt, mint tudjuk, a dolgozó, sportos nő tetszetős, de kényelmes cipőt akar hordani. A szoknya rövidül, a cipő jelentősége nő.
Szandál, lakkozott körmű láb, telitalp, tűsarok. Szeszélyek és szélsőségek. A divattal lépést tartani kívánó nők áldozatot hoznak, a fiatalok pedig megteremtik a maguk stílusát.
• A tűsarkú története
Eleinte a harisnyához hasonlóan a magassarkú cipő is a férfiak ruhatárához tartozott. A tízcentis, tűhegyes változattal felszerelt lábbeli mára a női gardróbok legszexisebb darabjává vált. A magassarkú története a kezdetektől.
A magassarkú cipő története egyes források szerint az ókorig nyúlik vissza: a kutatók egyiptomi sírokban és templomokban magasított lábbelit viselő embereket ábrázoló falfestményekre bukkantak. A középkorban a 16. században találkozhattunk újra a magassarkúval, mely hímnemű viselőjéről azt jelezte, jómódú nemesember.
A saroknak természetesen praktikus funkciója is volt, hiszen lovaglás közben segített megtartani a lábat a kengyelben. Hölgy hivatalosan 1533-ban viselt először magassarkút: Medici Katalin ez évben egy hasonló alkalmatossággal ellátott lábbeliben ment hozzá II. Henrikhez. Ettől kezdve, egészen a 19. századig nők és férfiak egyaránt hordtak magassarkút, majd az attraktív lábbeli teljesen kiszorult az urak gardróbjából. Olykor azért még visszatért "vendégségbe": az amerikai vadnyugaton a cowboycsizmák jellegzetessége lett, az 1970-es évek diszkókorszaka pedig a tehéntereléssel nem foglalkozó városi legények ruhatárába is becsábította.
A tűsarkú megjelenése ekkor azonban még váratott magára: a technológia csak a 20. században tette lehetővé ennyire magas, vékony és mégis stabil sarkak gyártását. Mára a magassarkú cipő egy igazi nő ruhatárának természetes kiegészítője. A benne pompázó lábakra tekinteni kellemes elfoglaltság, viselni már kevésbé. De mivel ez utóbbiról a férfiaknak kevés a tapasztalatuk - kivéve persze a transzvesztitákat -, elvárják partnerüktől, hogy legalább különleges alkalmakkor bújtassák lábfejüket egy tíz-tizenöt centi magas csodába. Kivételt képeznek persze az átlagosnál alacsonyabb férfiak, akik nemigen szeretik, ha partnernőjük föléjük magasodva "elnyomja" őket.
A divatirányzatok változása e híres lábbelit nem érintette: bár időnként felzárkóztak mellé a vastag sarkak és a teletalpak; a vörös tűsarkú mindig is az igazi nőiesség megtestesítője maradt. S valószínűleg marad is, még jó ideig. Tehát, hölgyeim, a hétköznapi lábkímélő sportcipők után a szombat esti vacsorára igenis vegyék elő a szekrényből a férfiak kedvencét, és hódítsanak vele kedvükre.
• Divattörténet
KRÉTA: A nők többnyire csak szandált viseltek, meghatározott alkalmakkor magasabb szárú cipőt. A férfiak lábbelije könnyű, a bokán zsinórral megerősített szandál, télen pedig a lábszár egy részét elfedő, magas szárú cipő.
KELETRÓMAI BIRODALOM – BIZÁNC XII. SZÁZAD: A Bizánc-i udvarban a pompa volt jellemző, hosszú ujjú ingszerű ruhákon köpenyt hordtak, mely gazdagon volt díszítve drágakövekkel és aranyhímzéssel. A császári selyemcipő gyönggyel volt kivarrva.
KÉSŐ GÓTIKUS FRANCIA-BURGUNDI VISELET: Jellegzetes lábbelijük, a csőrös cipő annyira megnyúlt, hogy a cipőorr hossza néha a láb tényleges hosszának háromszorosát is elérte, olykor dróttal erősítették meg, hogy a lábfejhez rögzíthessék. A cipő hosszát előírások szabályozták: hercegek a lábuknál két és félszer, főnemesek kétszer, lovagok másfélszer hosszabb cipőorrot viselhettek, gazdag polgárok duplájára, szegény emberek csak féllábnyira hosszabbíthatták meg a cipőjüket. A „nagy lábon élni” kifejezés is a csőrös cipő korából származik. Habsburg-hadsereg lovagjai bizony drágán fizettek a vasalt hegyű, hosszú csőrös cipőkért.
A RENESZÁNSZ XVI. SZÁZAD: Az érett reneszánsz nem méltatta különösebb figyelemre a részleteket. Az apró díszek, a hegyes formák általában – se cipőn, se fejfedőn – nem voltak divatosak.
A REFORMÁCIÓ KORA: A férfiak meglehetősen nagyméretű bőr cipőt viseltek, néha ez is fel volt hasítva, az orra széles és szögletes volt. A gazdag nemesség többsége kozmopolita beállítottságú volt, és feleannyira sem vette komolyan a reformátorok erkölcsét, mint a polgárság. A zárt, kivágott cipő az akkori ficsúrok öltözete volt.
A SPANYOL DIVAT (1550-1618): A férfiak öltözékéhez trikóharisnyát és díszes bőrcipőt viseltek. A XVI. század i spanyolok igyekeztek kiegyenlíteni a férfiak és nők testmagassága közti különbséget. A hölgyek magas fa vagy parafa talpú koturnust hordtak hosszú szoknyájuk alatt. A koturnus Itáliában váratlanul szövetségesre talált egyházi körökben. A papság nem győzte dicsérni, mert a kényelmetlen lábbeliben a világi örömök, főleg a tánc elleni harc hatásos eszközét látta. A koturnus viselőinek teljes búcsút adtak, mint a korábbi időkben is megkülönböztetett bánásmódban részesítette az egyház azokat a személyeket, kik a koruktól eltérő módon, követték az újat, a divatot.
A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648): A harminc éves háború idején kezdődött a csipke hatalmas konjunktúrája. Keskeny, máskor széles fekvő gallért készítettek belőle, ami a vállakra ráborult, és nem csak a kézelőn alkalmazták, hanem a magas cipők csukódásánál és a széles sálak szegélyén is. A nadrág szélesebb és hosszabb lett, és mélyen térd alatt egy egészen újfajta lábbeliben tűnt el, a galléros csizmában. Ez a magas szárú, sarkantyús bőr lábbeli, meglehetősen feltűnő sarokkal – leginkább a mai lovaglócsizmához hasonlít - szára egyre szélesebb lett majd gallérszerűen visszahajtották.
XIV. LAJOS KORÁNAK DIVATJA (1646-1716): A férfiak magas sarkú félcipőt hordtak, elütő színű sarokkal, nagy cipőcsatokkal, szalagcsokrokkal, sőt briliánssal. A francia barokk a súlyos, drága aranyat és a sötétebb színeket kedvelte, a skarlátvöröset, a meggypirosat és a sötétkéket.
A RÉGENCE STÍLUS (1715-1730): A cipők finomabbak lettek, és átmenetet képeztek a rokokó csatos cipőjéhez.
A ROKOKÓ (1730-1789): A rokokó dámák természet utáni vágyát az öltözetük természetutánzó stílusa elégette ki, ugyanis a magas sarkú selyemcipőkben aligha jártak másutt, mint a paloták parkettjén. A férfiak ujjatlan mellényt, szűk térd alatt végződött nadrágot, sötétebb harisnyát és alacsonyabb sarkú cipőt hordtak.
A FRANCIA FORRADALOM ÉS A DIRECTOIRE STÍLUS: Lovagláshoz az átalakított frakkot, a rövid mellényt, finom bőrből készült nadrágot, hosszú szárú bőrcsizmát viseltek. 1789, egy egészen új, alacsony sarkú cipő megjelenése a hosszú férfinadrághoz.
Férfiak: Incroyable (hihetetlen) gavallér ruházata frakk; mellény; nadrág-pantalló, mely magas huszárcsizmába volt bújtatva.
Nők: A merveilleuse (csodálatos) dáma ingszerű, ujjatlan, hosszú, többnyire uszályos muszlinruhát viselt szandállal.
AZ EMPIRE (1804-1815): 1810 körül a ruhák már csak boáig értek, és lassan eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők. A hölgyek apró díszekkel, masnival díszített kis félcipőt, vagy bokacipőt hordtak. A német férfi rendszerint csizmát visel, ami legföljebb a térdhajlatig ér; ünnepélyes alkalmakra húz csak cipőt.
A RESTAURÁCIÓ KORA (1815-1820): Európa arisztokratái keményített nyakkendőt és csizmát (barna galléros csizma) hordtak.
A BIEDERMEIER ÉS RONAMTIKA (1820-1840): A női cipőnek továbbra sem volt sarka.
A MÁSODIK ROKOKÓ (1840-1870): Öltözékét egy hosszabb felöltő, esetleg esőkabát, lapos sarkú hosszúkás tompaorrú cipő és egy vékony bot egészítette ki.
A XIX. SZÁZAD VÉGÉNEK VEGYES STÍLUSA (1870-1890): 1880 előtt újból megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szűk, hogy nehogy nagy lépésekkel elrontsák a kecses járásukat, térdtől pedig igen kibővült, néha elterülő uszályban végződött. Ahogy picit rövidebb lett a divat, rögtön feltalálták a magas sarkú cipőt.
A REFORMÖLTÖZKÖDÉS ÉS A SZECESSZIÓS STÍLUS: Női körömcipő megjelenése.
BOCSKOR (openka) – alapformája egy darab bőr, amit szíjjal bokához erősítettek. Ezt a fajta bocskort már a germánok is használták. A falusi lakosság a XVI-XVII. századig megtartotta. Már a XIII. században népi szimbólum. A XV. századtól a felkelő parasztok elnevezése és jelvénye lett a „Zundschnik”.
CALCEUS (latin) – bokáig érő római bőrcipő, egyes germán törzsek is átvették.
CIPŐS BŐRNADRÁG – 1500 körül viselték lovagok, utasok ezt a praktikus bőrnadrág-bőrcipő kombinációt.
CSŐRÖS CIPŐ – a keresztes hadjáratokkal került Európába a XII-XIII. században. Franciaországban „poulaine” volt a neve, mindenhol viselték, ahová a burgundi divat eljutott. Színes volt a csőrös cipő, mint a kor egész öltözködése. A néha két láb hosszú, hegyes cipőorrot, a „csőrt”, kis lánccal kellett a rüszthöz erősíteni, hogy ne akadályozza a járást.
ESCARPIN (francia) – a XVIII. század végén feltűnt, eleinte sarkatlan félcipő – a justaucorps-hoz és térdnadrághoz viselték. Csatos cipő néven a XIX. századig a férfiak báli cipője maradt. Frakkhoz még a XX. század elején is viseltek kivágott cipőt, lapos szalagcsokor díszítéssel.
FATALP (németül Trippen) – kétsarkú (elöl, hátul sarkos) facipő bőrszíjakkal erősítették a lábukra, a cipő fölé. Az utcán ezzel kímélték a többnyire csőrös cipőt a XV-XVI. században rossz idő esetén.
KAMÁSNI (német) – felső harisnya posztóból, vászonból vagy bőrből. Az alsó lábszárat fedi. Már a frankok és longobárdok is viseltek fűzős harisnyát az időjárás viszontagságai ellen. A mai értelemben vett kamásni – talp nélkül – a XVII. században jelent meg Franciaországban, onnan terjedt tovább. Jellemzője, hogy oldalt gombolódik. A XVIII. században katonai egyenruhák tartozéka. A XIX. században a kalocsni hatására elvesztette a jelentőségét a női divatban. A férfiak időnként viseltek azóta is rövid kamásnit.
KOTURNUS (görög) – vastag talpú cipő, az ókori Görögországban a magasabb rétegek gyakori viselete. Aiszkhülosz óta a színészek is viselik a tragédiákban, hogy magasabbnak látszanak a színpadon. Színes bőrből készült, és gazdagon díszítették.
NADRÁGSZÁR - a XI. századi férfinadrágra szalaggal ráerősített harisnyaszár. Bokáig érő, bebújós cipőt viseltek hozzá, néha elegendő volt a nadrágszár talpán egy bőrréteg erősítésül. A XV. században a két nadrágszárat nadrággá varrták össze.
PAPUCS – a koturnusból fejlődött ki. Bizáncban fontos szerepe volt, onnan került Itáliába, ott pantofola – parafacipő – lett a neve. A XV. században jelenik meg Franciaországban, mint „pantoufle”. A férfiak divatos lábbelije lett, selyemből vagy finom bőrből készítették. A XVI. században kizárólag nők viselték. A XVIII. század végén fokozódott le házicipővé, és a legkülönbözőbb tájnyelvi elnevezéseket kapta. A papucscsók – a közelmúltban még a pápának kijáró tiszteletadás volt – azelőtt a királyoknál és császároknál is szokásos volt.
SZANDÁL (görög)– a legősibb lábbeliforma: fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítenek a lábra. Az egyiptomiak szalmából, háncsból, papiruszból készítették. Klasszikus formáját a görög szobrokról ismerjük. A római szandál neve solea volt. Kopt sírokban bocskorszerű lábbeliket is találtak: bőrdarabokat, melyeknek a szélei szíjjá voltak fölvagdalva. A közékor végéig viselték, azután hosszú időre elvesztette a jelentőségét, csak a XVIII. század végén jelent meg újból a direktóriumkorában, az ún. antik divattal együtt. Ma nagyvonalúan minden könnyű nyitott cipőt szandálnak nevezünk.
SZÁRAS CIPŐ – a XIX. század első és második harmadában viselt magas szárú cipő.
TEHÉNSZÁJÚ vagy BORJÚSZÁJÚ CIPŐ – 1450 után a csőrös cipő orra egyre rövidült, gömbölyűbb és szélesebb lett. Az erősen kivágott, lapos, széles, lekerekített orrú cipő a reformáció korára jellemző elsősorban. Legnagyobbrészt sárga vagy sötétített bőrből, nemesek számára pedig finom színes bőrből, bársonyból, selyemből készült.
